Na, hát itt látszott, hogy még mindig azt hitte, van visszaút. Tipikus. Mint amikor a szalámis kiflit próbálod visszatenni a hűtőbe, miután már három napja kint volt a napon.
Emese lassan elhúzta a kezét. A vendégek felszisszentek. Valaki el is ejtette a programfüzetet. És akkor jött a “menyasszony válasza”.
– Ezzel a ruhával – mondta tisztán és hangosan –, eltemetem az összes reményemet és elvárásomat ezzel az esküvővel és kettőnkkel kapcsolatban. Mert az igazi szerelem nem árul el. Nem három nappal az esküvő előtt.
Bumm. Ott robbant a bomba.
A tömeg egy emberként nyögött fel. Mintha egy stadionban egy perc csend lett volna, majd robban a gollll!
– Mit mondott?!
– Megcsalás? Mi van?!
– Péter?! Tényleg?!
Péter, mint akit felpofoztak, halkan hebegni kezdett:
– Emese... ez nem az, aminek gondolod…
– Pontosan az. – válaszolta Emese.
A srác térdre esett. Nem viccelek. Konkrétan leborult, mintha bűnbocsánatért esdeklő hűbéres lenne a középkorban.
– Kérlek... szeretlek... esküszöm, szeretlek! Magyarázatot tudok adni!
Emese csak nézett rá. Arca kifejezéstelen volt. Aztán lassan elejtette a csokrát. Az egyenesen Péter lába elé zuhant, mint egy kihűlt remény. Egy utolsó, hangtalan búcsú.
Majd sarkon fordult. És elindult kifelé. Olyan hideg méltósággal, hogy még a rózsák is visszahúzódtak volna a vázákba.
És én? Én csak álltam. A szívem kalapált. Az agyam túlterhelt volt, mint a postás nyugdíj előtt. De mielőtt bármit mondhattam volna, Emese megfogta a kezem. Erősen. Határozottan.
Én visszaszorítottam.
És kiléptünk együtt a teremből.
Ahogy kiléptünk a templomból – vagyis az „eseményközpontból”, mert ma már senki sem házasodik templomban, csak ha nagyon spirituális akar lenni az Instagramon –, a hideg levegő olyan pofont adott, mint amikor a nagyi kiszellőztet és nem szól előre.
A mögöttünk maradó vendégsereg zsongása tompán szűrődött ki a zárt ajtók mögül. Olyan volt, mint amikor a televízióban elnémítanak egy veszekedést, de látod a szájmozgást, és tudod, hogy most ott bent egy kollektív magyar drámasorozat forog élőben.
Emese lassan megállt. Feketében, fáradtan, mégis egyenes háttal.
– Három napja tudom. – mondta halkan.
Meg se kérdeztem, mit. Tudtam. Az a fajta anyai tudás volt ez, amit nem lehet tanítani. Jön a szívből. Meg abból a tízéves tapasztalatból, amikor a gyereked hazudik, hogy nincs csoki a zsebében, de a folt és a mogyoródarabok mást mondanak.
– Láttam az üzeneteket. – folytatta. – Éjszakai hívások, elment „sétálni”, meg hogy „csak kolléganő”. Na persze. Kolléganő a pokolból.
Megszorítottam a kezét.
– Miért nem szóltál nekem, kislányom?
Rám nézett. A szeme fáradt volt, de határozott. Mint aki eltemette az illúzióit, és most épp a sírkövet rendelné hozzá.
– Mert tudtam, mit mondanál.
– Mit mondtam volna? – kérdeztem, bár sejtettem.
– Azt, hogy 'minden férfi hibázik néha', meg hogy 'ne dobd el az egészet egy botlás miatt'. Hogy 'hideg láb, nem hideg szív'. Tudod, az ilyesmit.
Elkaptam a tekintetem. Mert igaza volt. Én is próbáltam volna kimagyarázni. Mint annyiszor másoknál. Mintha az elárulást csak elég jól kellene csomagolni, és már nem is fáj úgy.
– De én nem akartam úgy kezdeni egy életet, hogy már az elején bocsánatokon alapul. – mondta. – Apával sem így volt.
A szívem megsajdult.
– Ez olyan volt, mint amikor ő meghalt. Azt hittem, van valami biztos az életemben. Valami, ami tart. Aztán… puff. Semmi.
Nem szóltam. Csak átöleltem.
És ott álltunk a hidegben, mint két túlélő a háború után. Csak mi nem lövésektől jöttünk ki, hanem egy lelkileg jól megtervezett csapda közepéből.
Emese halkan megszólalt:
– Tudod, anya, egyszer majd tényleg felveszem a fehéret.
Felnéztem rá.
– Akkor, amikor tényleg úgy érzem, hogy a férfi, aki előttem áll, megérdemli. És nem csak egy szép szertartást. Hanem engem. Teljesen.
Bólintottam. A szemem könnyes volt, de ez már nem az a sírás volt, amitől az ember szétcsúszik. Ez az a sírás volt, amikor tudod: a lányod felnőtt. Tényleg.
– És én ott leszek, Emese. Fehér ruhában, könnyekkel, de végre örömből.
Ő elmosolyodott. Nem szélesen. Csak úgy, halkan, mint amikor a nap átszűrődik a felhőkön.
– Akkor majd te is fehéret vehetsz. És nem azért, mert anyós leszel, hanem mert anya vagy.
Nevettem. Talán először aznap.
– Na az lesz az igazi színpad, kislányom. Addig meg… megyünk haza, és eszünk valami rendeset. Mert én nem bírok ki még egy szendvicset ezekkel a díszvendég-címkékkel.
– Palacsinta? – kérdezte.
– Aha. Jó vastagon Nutellával. Ma megérdemeljük.
És úgy mentünk haza, kézen fogva, ahogy régen, amikor még kicsi volt, én meg fiatalabb, és a világ is egyszerűbbnek tűnt. De most... most már nemcsak az anyja voltam. Hanem a szövetségese is.
És tudtam: fekete ruha ide vagy oda, az én lányom ma királynőként vonult ki a saját meséjéből – úgy, hogy ő írta a végét.
A cikknek az eleje!