– Jó reggelt! Én vagyok Hanna. Éva néninek szoktam mesélni, mikor alszik.
Zsóka elsírta magát, és ölelésre tárta a karjait.
– Te kis angyal… köszönöm, hogy mellette voltál.
A doktor odalépett, és elmondta, amit látott – hogy Éva talán tényleg reagált a hangokra. Hanna lelkesen bólogatott.
– Beszéltem hozzá. Minden este. És hoztam is valamit.
Elővette a mackóját, odanyomta Éva kezéhez, majd megnyomott egy gombot a hasán. A játékmackóból János hangja hallatszott, kemény, gyűlölettel teli:
„Meddig akarsz még itt feküdni? Mindenkinek jobb lenne, ha már vége lenne…”
A szülők elfehéredtek. Zsóka a szája elé kapta a kezét, István arca kivörösödött, öklei ökölbe szorultak.
– Ezt… ezt ő mondta? – kérdezte Zsóka elcsukló hangon.
– Igen – felelte Hanna halkan. – Ott voltam, és a maci mindent felvett. A doktor bácsi azt mondta, hogy a hangok segíthetnek… hát én ezt hoztam.
Zsóka ráborult a lányra, István remegett a dühtől.
– Ez az ember… ezt az embert mindvégig a látszat érdekelte! – mordult fel.
Éva szemhéja egy pillanatra megremegett. A jelenet, a hangok, Hanna hangja… mind lassan visszahúzta őt a valóságba. Majd még egyszer megrebbent a szemhéja. És végül – kinyitotta a szemét.
Hanna lelkesen kiáltott:
– Éva néni! Te… te ébren vagy! Visszajöttél!
A szoba pillanatokon belül örömkiáltásokkal telt meg. Éva könnyezve nézte Zsókát, Istvánt… és Hannát.
– Te… ki vagy? – kérdezte gyengén.
– Hanna vagyok. A kislány, aki várt rád. És… aki szeretné, ha te lennél az anyukája.
Éva, még mindig gyenge és kimerült, Hanna kis kezét szorította. A kislány arca ragyogott a boldogságtól, de a szoba többi lakóján más érzések hullámoztak végig. Zsóka és István egyszerre sírtak a megkönnyebbüléstől és a dühtől – amit a mackóból felhangzó hang, János hangja váltott ki.
Éva azonban nemcsak hallotta, amit a férje mondott. Emlékezett is rá. Most, ahogy a tudata tisztult, a képek, a szavak, a hangok egyre világosabbá váltak.
„Meddig fogsz még itt feküdni?”
„Anyád nem sírhat örökké, én sem…”
„Jobb lenne mindenkinek, ha egyszerűen meghalnál…”
Ezek már nem rémálmok voltak. Valóban megtörtént, és a felismerés úgy hasított belé, mintha újra késsel döftek volna a szívébe.
– Anyu… – suttogta – …János… mindvégig csak eljátszotta.
Zsóka könnyezve bólintott, miközben István a telefonját szorongatta.
– Már értesítettem a rendőrséget – mondta rekedt hangon. – Nem hagyjuk, hogy megússza.
Dr. Bruckner ekkor lépett be újra a szobába. Hanna egyből odaszaladt hozzá.
– Doktor bácsi! Éva néni felébredt! Beszél! Megszorította a kezem!
A férfi elmosolyodott, de a szeme mégis komoly maradt.
– Akkor most itt az ideje, hogy véget vessünk ennek a színjátéknak – mondta halkan.
Pár nappal később Jánost behívták a klinikára azzal az ürüggyel, hogy Éva állapota ismét rosszabbra fordult, és fontos döntést kell meghozni. A férfi dühösen, fásultan vánszorgott be Bruckner irodájába, ahol már ott várta a doktor – egyedül.
– János – kezdte komoly hangon –, tudom, hogy nehéz hetek vannak mögöttünk. De ma történt valami… valami, amit meg kell osztanom veled.
– Éva meghalt? – kérdezte a férfi hűvösen.
Bruckner felemelte a fejét, és a szeme keményen villant.
– Nem. Éva felébredt.
János szeme elkerekedett.
– Mi? De hiszen... nem mutatott semmilyen… – elharapta a mondat végét.
– És nemcsak hogy felébredt, de emlékszik is. Ráadásul nem volt egyedül a szobában, amikor utoljára beszélt hozzá.
A doktor elővett egy kis mackót a fiókjából. Megnyomta a gombot. János saját hangja töltötte be a szobát:
„Te csak hátráltatsz mindenkit. Halj meg végre.”
A férfi arca elfehéredett.
– Ez… ez nem bizonyít semmit! – próbált tiltakozni.
Ekkor két rendőr lépett be az ajtón. Az egyikük higgadtan elővette a bilincset.
– János Kovács, ön ellen gyilkossági kísérlet és gondatlanságból elkövetett életveszélyeztetés miatt nyomozás indult. Kérem, jöjjön velünk.
– Ez őrültség! – kiáltotta János, de már nem volt visszaút.
A rendőrök kivezették a szobából, a doktor pedig lehunyta a szemét egy pillanatra, majd elsétált Éva szobája felé.
A következő hetek csendesen teltek. Éva lassan, de biztosan erősödött. Hanna minden nap mellette volt, és egy nap – egy szelíd délutánon – a kislány szobájában történelmi mondat hangzott el:
– Hanna, szeretnél velem maradni? Örökre? Már nem vagy egyedül. És én sem. Szeretném, ha a lányom lennél.
Hanna szeme elkerekedett, aztán tágra nyílt a boldogságtól. Odaugrott Évához, a nyakába borult.
– Te tényleg… akarod, hogy a lányod legyek?
– Igen, kicsim. Te már az vagy – felelte Éva, és először nem fájdalomtól, hanem örömtől hullottak a könnyei.
Az elkövetkező hónapokban Éva és Hanna összeszoktak. A kislány immár hivatalosan is az ő lánya lett. Mindenki, aki ismerte őket, látta, milyen mély kötelék fonódott közöttük.
És ott volt valaki más is, aki csendben, türelemmel és kitartó jelenléttel mindvégig mellettük állt – dr. Bruckner.
Egyik este, amikor Éva már a kertben üldögélt Hannával, Bruckner letelepedett mellé, és halk hangon megszólalt:
– Tudod… amikor először láttalak kinyitni a szemed, tudtam, hogy valami megváltozott. Nem csak benned. Bennem is.
Éva elmosolyodott. Hanna a kertben játszott, nevetése betöltötte az udvart.
– Azt hiszem, nekem már nem egyedül kell megharcolnom az életet.
– Soha többé – válaszolta a doktor, és kéz a kézben nézték, ahogy Hanna a naplementében kergeti a pillangókat.
Évekkel később, Hanna már nagyobb lett, okos, érzékeny tinédzser, és boldog. Éva és dr. Bruckner – vagy ahogy Hanna hívta, „Peti bácsi” – hivatalosan is összeházasodtak, és családdá váltak.
Egy napon Hanna szobájában, egy polcon, külön helyen pihent egy régi plüssmaci. Rajta egy kis címke:
"A nap, amikor minden megváltozott."
Ez a maci már nemcsak egy játék volt – hanem egy emlék. Egy bizonyíték. Egy kis hős fegyvere.
És ahányszor Hanna ránézett, tudta, hogy a legnagyobb csoda nem az volt, hogy Éva felébredt.
Hanem az, hogy ő végre hazaért.
VÉGE
A cikknek az eleje!