– Egész nap... Dániel, én már mindent megpróbáltam! – tört ki a könnyeivel küszködve a nő. – Megetettük, tisztába tettem, fürdettem, babamasszázs, ringatás, zene… Semmi nem segít. A hője is rendben van. Egyszerűen nem értem, mit csinálok rosszul.

– Semmit nem csinálsz rosszul, Réka – nyugtatta őt Dániel. – De valami nem stimmel. Nézzük meg együtt.

A gyerekszobába mentek. Réka előre sietett, de amikor Dániel belépett, megtorpant.

– Hol van…? – kérdezte döbbenten.

A kiságy üres volt. A játékok a helyükön, a takaró is összehajtva – de Beni sehol.

Az éjjeli szekrényen egy diktafon állt, mellette egy gyűrött papírlap.

Dániel odalépett, és rácsapott a diktafon stop gombjára. A sírás egy csapásra elhallgatott. Felvette a papírt, de alig tudta elolvasni a kézzel firkált mondatot.

Abban a pillanatban Réka kikapta a kezéből.

– „Jobb lett volna, ha nem vagy ilyen durva. Meg fogod bánni!” – olvasta hangosan.

– Te jó ég… – suttogta Réka, miközben a szemei tágra nyíltak. – Ez mit jelent? Ki tette ezt? És hol van a fiam?

Dániel hirtelen felkapta a fejét. Egy emlék villant be: a kórházban, ahol Réka szült, volt egy takarító. Egy idős férfi. Dániel véletlenül fellökte, amikor az a medve alakú üvegcsével szerencsétlenkedett a folyosón. Az üveg eltört, Dániel pedig ingerülten leteremtette.

A férfi akkor csak annyit mondott: „Meg fogod még bánni ezt…”

– Lehetetlen… – mormolta maga elé Dániel, miközben a feleségére nézett. – Lehet, hogy ő tette? Az a takarító?

– És ha tényleg ő volt? – rémült meg Réka. – Dániel, hívjuk a rendőrséget!

– A papíron nincs semmi más? – Dániel újra megnézte a lap hátoldalát. – Várj... itt egy mondat: „Ha elviszitek a rendőrségre, soha többé nem látjátok a gyereket. Csak a pénzt akarom. Várni foglak.”

– Váltságdíjat? – suttogta Réka, miközben megtántorodott. – De hát... ez egy őrült!

– Lehet, de veszélyes is. Tudja, hol lakunk. Tudja, hogy mit teszünk. És azt is tudja, hol dolgoztunk akkoriban.

Dániel beültette Rékát az autóba, és elindultak. Mielőtt a rendőrség épületéhez értek volna, Dániel telefonja rezegni kezdett. Egy ismeretlen számról üzenet érkezett:

„Ez az első és utolsó figyelmeztetésed. Ha belépsz az őrsre, a fiad a vízben végzi. Hozd a pénzt, ahogy mondtam.”

– Istenem! – sikított fel Réka. – Figyel minket?!

Dániel körbenézett, de az utcán tömeg volt. Sétálók, gyerekek, futárok. Bárki lehetett az. Nem tudott kockáztatni.

– Visszafordulunk – döntötte el. – Nem tehetjük meg, hogy elveszítsük őt.

– De... hogyan bízhatunk benne? – zokogott Réka. – Mi van, ha nem is ő? Mi van, ha csak játszik velünk?

– Akkor is… meg kell próbálnunk. Meg kell fizetnünk.

Miután Dániel visszavitte Rékát az otthonukba, próbálta őt megnyugtatni, de a nő szinte sokkos állapotba került. Zokogott, remegett, és alig állt a lábán.

– Én… nem tudom, elviselem-e ezt… – suttogta Réka, miközben egy pokrócba burkolózva ült a kanapén. – A kisfiam... a hasamban hordtam kilenc hónapig, és most… valaki elvitte, mint egy csomagot…

– Ne mondj ilyet, kérlek – mondta Dániel, miközben egy pohár vizet adott neki. – Vissza fogjuk kapni. Ha ez az őrült pénzt akar, akkor pénzt kap. De nem úszhatja meg!

– És ha… ha nem adja vissza? Ha csak szórakozik velünk? – Réka tekintete tétován cikázott a nappaliban. – Egy takarító… mit tudhat ő a gyereknevelésről? Mi van, ha nem eteti meg? Mi van, ha fázik?

– Akkor sietnem kell. De nem viszlek magammal. Ez... túl veszélyes lenne neked is. Kérlek, maradj itthon. Pihenj, próbálj meg aludni.

– Rendben… – bólintott Réka csendesen. – De ha történik valami, Dániel… ha bármi rossz történik…

– Nem fog. Megígérem.

Dániel azonnal a bankba hajtott. A számlájukon lévő összes tartalékot kivette. Amikor átvette a pénzt, keze enyhén remegett, de az arca merev maradt. Nem engedte, hogy a pánik vezesse.

Egy óra múlva már egy elhagyatott, rozsdás raktárépület mellett parkolt. Ez volt a cím, amit az üzenet tartalmazott. Az utcán sokan voltak – turisták, biciklisek, néhány árus. Mintha a világ mit sem tudna arról, hogy egy gyermek élete forog kockán.

Dániel észrevett egy ismerős alakot. Egy férfi, fehér inget viselt, kopott farmerdzsekit, és a kezében egy sötét színű sporttáskát tartott. A takarító volt az. Az az ember, akit évekkel ezelőtt a kórházban leteremtett.

A férfi sétált, nem sietett. Dániel követte, távolról, árnyékként. Áthaladtak egy belső udvaron, majd egy újabb raktársor felé kanyarodtak. A férfi megállt egy fém öltözőszekrénynél, kinyitotta, és berakta a táskát.

A következő másodpercben Dániel már mögötte termett, megragadta a kabátjánál fogva, és a szekrényhez nyomta.

– Mondd meg, hol van a fiam! – kiáltotta. – Elhoztam a pénzt, amit kértél! Hol van Beni?!

A férfi teljesen megdermedt.

– Nem tudom, miről beszélsz! – dadogta. – Nekem csak azt mondták, hozzam el ezt a táskát, és hagyjam itt! Száz dollárt kaptam érte!

– Ki mondta? Ki volt az?!