„Szia, szerelmem… hát újra találkoztunk…” – mondta alig hallhatóan, és térdre rogyott a kő elé. Sírt. Talán percekig, talán órákig. A világ megszűnt létezni. Csak ő volt, a hasában dobogó új élet, és a férfi, akit elvettek tőle.

Amikor végül felnézett, valami különöset látott a sír szélén. Egy telefon. Egy vadonatúj, fekete, fényes készülék. Nem volt ott korábban. Körülnézett – senki. Félve nyúlt érte. A kijelző érintésére életre kelt, jelszó nélkül.

És akkor meglátta.

Egy videó volt megnyitva. Egyetlen fájl. Elindította. A képernyőn… András ült. Élve. Mosolyogva.

„Ha ezt nézed, valószínűleg már nem vagyok melletted. De tudnod kell valamit. Ez az egész… egy játszma volt. Egy nagy kísérlet. Részt vettünk egy programban – önként. Én jelentkeztem, de rád is hatással volt. Leszja, ez nem véletlen. A találkozásunk… a szerelmünk… a gyerek… minden meg volt tervezve. De én nem bántam meg. Egy pillanatát sem.”

Leszja levegő után kapkodott.

„Most, hogy ez a telefon eljutott hozzád, az azt jelenti: a rendszer összeomlott. Már nem figyelnek minket. Szabad vagy. Én nem térhetek vissza, de te továbbmehetsz. A gyerekünk különleges. Nagyon különleges. Kérlek, vigyázz rá… és szeresd úgy, ahogy engem szerettél.”

A videó véget ért. Leszja keze remegett. A képernyő elsötétült.

Majd hirtelen a készülék újra világítani kezdett. Üzenet érkezett. Egyetlen szó: „FUSS.”

A lány ösztönösen ugrott fel. A távolból lépések zaja hallatszott. Férfihangok. Valaki közeledett. Futni kezdett. A temető kihalt, de ő tudta: nincs egyedül. Valakik figyelték őt. Talán már régóta.

A kijáratnál egy ismerős autó állt. A volán mögött egy idős nő, fejkendőben. Ránézett, és csak annyit mondott:

– Szállj be. A barátod kérte, hogy segítsek.

Leszja nem kérdezett semmit. A telefon a kabátzsebében, szíve zakatolt. A hasában a kis élet mocorgott. Tudta, nincs visszaút. De előre sem látni, mi vár rá.

Egy új történet kezdődött. És ő készen állt rá.