– Ádám, elment az eszed?! Huszonkét éves vagy, milyen esküvőről beszélsz?
Tibor, a vállalatigazgató, az impozáns nappalijában járkált idegesen fel-alá, és olykor a fejéhez kapva kiáltott fel. A fia, Ádám, mozdulatlanul állt a fal mellett. Most vallotta be apjának: meg akarja kérni Anna kezét.
– Fejezd be ezt a marhaságot! – mondta Tibor. – Faluhelyi lány, nem hozzád való. Majd találunk neked egy „rendes” menyasszonyt. Egy hozzád illőt. Ilyen korán meg házasság? Harmincéves korodig ráérsz! Most fejezted be az egyetemet, a karrieredre kellene koncentrálnod.
– De apa… Anna terhes. – Ádám hangja csendesen csengett, de szilárd volt. Tibor megtorpant, és a fiára meredt.
– Na és? Adj neki pénzt, oldja meg egyedül! Vagy ne is adj! Oldja meg magának! Nekünk megvannak a kapcsolataink, eltakarítjuk az útból.
– Hármas ikreket vár – válaszolta Ádám.
Tibor szinte felrobbant. A hangja visszhangzott a magas mennyezet alatt.
– Nem akarok unokákat egy tehénpásztortól! Nézz már magadra! Fiatal vagy, okos, jóképű, előtted az egész élet. Bármelyik lány rád akaszkodik majd.
– Anna nem dőzsölő falusi lány, apa! Ugyanazon a pénzügyi szakon végzett, mint én. Soha nem is láttad, mégis ítélkezel felette. Ha látnád, tetszene neked is.
– Nem érdekel, ki ő! És nem akarom látni! – ordította Tibor. – Még hogy feleségül veszed… Akkor elfelejtheted az örökséget! Nem kapsz tőlem egy fillért sem! Mindent elköltök, míg élek! Ha őt választod, akkor többé nem vagy a fiam!
– Akkor rendben – mondta Ádám nyugodtan. – Ha ez az ára, akkor megfizetem. Nem fogom cserbenhagyni a gyerekeimet egy irodai szék miatt. Szeretem Annát, és családot akarunk együtt!
Tibor vörös lett a dühtől, karjait rázta, mint egy feldühödött bogár, majd tajtékzó hangon kiáltott:
– Te szerencsétlen! Én neveltelek, és te ezt teszed velem? Jó, menj, de egy nap még visszamászol ide könyörögni! De én akkor sem fogok segíteni!
Ádám nem válaszolt, csak megfordult, kinyitotta az ajtót, és becsapta maga mögött.
Három évvel később
Tibor továbbra is egyedül lakott a háromszintes városi villájában. Özvegysége után egyre inkább elmerült az éjszakai életben, partik, nők, szerencsejáték – mindennapjainak része lett. A cége ugyan jól működött, de ő már alig vett benne részt. A pénzt szerette, de még jobban szerette költeni.
Amikor megígérte, hogy elherdálja a vagyonát, nem tréfált. Fiktív cégeken keresztül pénzt vont ki, hamis szerződéseket írt alá, csak hogy új autókat, ingatlanokat és jachtot vehessen.
Egy nap azonban hívást kapott az adóhivataltól. Egy régi ismerős figyelmeztette: vizsgálat indul, nemcsak a cége, de ő személy szerint is célkeresztbe kerül.
Tibor vakarva a kopaszodó fejét gondolkodott, hogyan menthetné, amit még lehet. Ekkor eszébe jutott valaki, akit régen kitagadott – a fia. Egyetlen törvényes örököse. És talán még mindig olyan nyomorban él valahol egy faluban…
Elővett egy régi, felbontatlan levelet. A borítékon a falu neve: Hörcsögpuszta. Tibor nevetett.
– Micsoda név! Komolyan ott lakik? Soha nem hallottam ilyet. De ismerős… biztos hallottam már valahol.
Értesítette Ádámot, hogy látogatóba jön, majd autóba ült, és elindult.
Az út Hörcsögpusztára kellemes volt. Az országút átszelte a fenyőerdőt, és Tibor egyre inkább úgy érezte, hogy járt már erre. „Mindegy, az erdő az erdő, mindenhol ugyanaz…” – legyintett.
Amikor beért a faluba, nem hitte el, amit lát. Nem romos vályogkunyhó, nem sáros udvar várta, hanem egy szép, téglából épült családi ház. Tágas, manzárdtetős, többkocsis garázzsal, rendezett gyümölcsössel, fóliasátorral, sziklakertes virágágyásokkal.
A kapu nyílt, és három kislány rohant ki vidáman, egyforma rózsaszín napellenzős sapkában, napszemüvegben. Ikrek? Nem – hármas ikrek. Hát tényleg igaz! Pufók arcocskájuk, hasonló vágású frizurájuk, kicsit lekopott tejfogaik egyformává tették őket.
Ádám lépett ki utánuk. Már nem volt az a vézna, szőke fiú, hanem férfivá érett. Széles vállú, izmos, nyugodt tekintetű. Egyszerű farmer és ing volt rajta, de mégis volt benne tartás. Tibornak meg kellett állapítania, hogy talán a fia mégsem veszett el.
Aztán előlépett a feleség is. Szőke, visszafogottan öltözött, hétköznapi, de kedves arcú nő. Tibor hirtelen valami ismerőset érzett benne. Kínosan kerülte a tekintetét. Nem, nem lehet… csak hasonlít valakire.
Utánuk jött Anna apja is, Miklós bácsi. Alacsony, kissé pocakos, bajszos ember, aki kedves mosollyal fogadta a vendéget. Kezet fogtak. A hangulat barátságos volt, de a levegőben ott lebegett a feszültség.
– Ismerjétek meg Kittit, Vikikét és Pannit – mutatta be a lányokat Ádám. Tibor bólintott, de arca semmit sem árult el. Az unokái voltak, de nem érzett semmit. Nem volt rájuk kíváncsi.
Leültek a kertben, a teraszon, ahol már meg volt terítve. Házi kolbász, savanyúság, saláták, grillhús. Tibor szeme felcsillant. Az ételhez még mindig volt gyengéje.
– No, mesélj, hogyan boldogultál – kérdezte mogorván.
– Nem volt könnyű – kezdte Ádám. – Kezdetben semmink sem volt. Anna szülei sokat segítettek. Aztán rájöttem, hogy ebben a faluban van lehetőség: gyönyörű táj, tó, erdő, és semmi munka. Az emberek elvándorolnak.
– Nyitottam egy üdülőközpontot. Több házat vettem, felújítottam. Rendbe tettem a strandot, reklámoztam, alkalmazottakat vettem fel. A városból jönnek pihenni. Sőt, átalakítottam a falusi kifőzdét étteremmé. Most már saját márkás termékeink is vannak: „Hörcsögpuszta” néven. Húsok, lekvárok, tejtermékek.
– Aki itt dolgozik, jó fizetést kap. A gyerekeinket itt neveljük. Minden pénzünket ide fektettük, de megérte.
Tibor csöndben rágott, majd odavetette:
– És az adósság?
– Már alig van hátra. Tervezzük a bővítést: sípálya, kemping, nagyobb bolt…
– És te, apa? – kérdezte végül Ádám.
Tibor köhögött, majd válaszolt: – Ugyanaz, mint mindig. Megvagyok. De hát nem rólam van most szó.
– Na és a gyerekek? – kérdezte. Anna mosolyogva kapcsolódott be.
– Nehéz volt az eleje. Hasfájás, fogzás, három baba egyszerre… egy évig nem aludtam. De Ádám mindig ott volt. Apukám is sokat segített. Együtt vittük őket sétálni, altattuk, építkeztünk, boldogultunk.
Tibor ásított. Egyre inkább úgy érezte, hogy ezek a családi részletek nem neki valók. Soha nem pelenkázott. Sőt, Ádámot is alig látta gyerekként. A felesége nevelte, ő meg élt a maga világában.
Néha, ha eszébe jutott a fia, csak annyi érdekelte: legyen rendes, ne csináljon botrányt. De most... valahogy nem ismerte fel benne magát. Kivéve talán a vállalkozó szellemet.
„De ha én lennék a helyében, már rég eladtam volna a környező erdőket. Fakitermelő céget hoznék ide. A parasztok örülnének a munkának, és minimum bérért hajtanának, mint a gép. Ez a fiú túl becsületes. Elherdálja a lehetőségeit.”
Miközben ebben elmélkedett, megzavarta egy hang:
– Jó napot! Ki érkezett vendégségbe?
Egy hangos női hang szólt az utcáról. Tibor összerezzent. Ismerős volt… de nem tudta hova tenni. Aztán meghallotta a nevet, amit az öreg Miklós bácsi mondott:
– Jó napot, Katalin néni!
Katalin? Tibor megdermedt.
A nő távolodott, de még hallatszott a szóváltás:
– Ugye nem mondtátok el neki?
– Ugyan, minek mondanánk?
– Szerintem elment hozzá!
– Biztos vagyok benne.
Tibor nem figyelt tovább. Egy név visszhangzott a fejében: Lujza. És akkor, mint villámcsapás, minden összeállt. Ezért volt Anna olyan ismerős! Az anyja… az anyja volt az ő egykori menyasszonya!
Az a lány, akitől húsz éve szörnyű módon vált el. Az a lány, akit megszégyenített, elhagyott, és akinek tönkretette az életét. Anna... Lujza lánya?!
Tibor fejében kattogtak a gondolatok. Már nyúlt a kocsikulcsért, hogy elhúzzon, mielőtt Lujza megérkezik. De már késő volt.
A sarkon feltűnt egy alacsony, erős testalkatú nő, napraforgós színű hajjal, színes blúzban, sportnadrágban, és… egy motikával a kezében.
– Na végre! Hát ide toltad a pofádat, te szemét?! – harsogta Lujza.
Tibor megdermedt, mint akit villám sújtott. Lujza egyenesen felé tartott. Anna közéjük ugrott:
– Anya, kérlek, ne! Elég volt! Csak beszéljünk nyugodtan!
– Menj innen! – üvöltött rá az anyja. – Most végre eljött az én időm!
Tibor megpróbált beszállni az autóba, de a motika előbb ért oda, mint ő. Egy csapás, és a kocsi szélvédője csörömpölve betört.
– Azt hitted, elszöksz? Azt hitted, megúszod?! – fújtatott Lujza. – Tönkretetted az életemet, és most végre mindenki meg fogja tudni, ki vagy te valójában!
A falu népe már ott állt az utca túloldalán, mint egy néma közönség. Volt, aki leült a fűre, mások a kerítésnek dőltek. Egy nénike elővett egy zacskó tökmagot. Tibor nem menekülhetett.
Lujza belekezdett. Hangosan, világosan, dühből, fájdalomból és bosszúból:
– Huszonegy éves voltam, amikor megismertelek. Eladtam mindent, elköltöztem a faluból, mert úgy hittem, megtaláltam az igazit. Te akkor még nem voltál híres, csak gazdag. Elcsavartad a fejem, elhitetted, hogy fontos vagyok neked.
Mesélt a kapcsolatukról. A közös lakásról, az utazásokról, az esküvői készülődésről. Aztán arról a bizonyos pillanatról, amikor minden megváltozott.
– Egy hét volt hátra a menyegzőig, amikor egy nő – a titkárnőd, akit akkor még feleségnek adtál ki – félrehívott, és elmondta az igazat. Hogy egész idő alatt kettős életet éltél. Hogy már van feleséged. És egy kisfiad. Ádám.
A falu felhördült. Tibor lehajtotta a fejét. A nyaka vörös lett a szégyentől – vagy talán csak a naptól, de senkit sem érdekelt.
– Akkor megfogadtam, hogy ha már az én életemet tönkretetted, legalább a tiéd se legyen nyugodt! – Lujza dühösen intett Annára. – És te! Te is tudod, hogy mit kértem tőled! Azt akartam, hogy a fiát rombold le! Vidd tönkre! De te… te elárultál!
Anna csak állt ott, könnyes szemmel. Ádám odalépett mellé, átkarolta. A hármas ikrek a teraszról figyelték, értetlenül, de érezték: ez valami nagy dolog.
– Az élet meglepő, anya – mondta Anna csendesen. – A bosszúd csak téged tett boldogtalanná. Mi nem akartunk bosszút. Mi csak egymást akartuk.
– Te hálátlan lány vagy! – tajtékzott Lujza. – Készítettelek húsz éven át, és most elárulsz?
– Nem. Felnőttem. És a gyerekeimnek nem akarok gyűlöletet tanítani – válaszolta nyugodtan.
Tibor csendben állt, míg Lujza még egy utolsót sziszegve közölte:
– Nem fejeztem be. Még lesz számadás! – Majd elviharzott, és eltűnt az utca végén.
Egy ideig senki sem szólt. Aztán egy öreg bácsi szólalt meg a kapunál:
– Tudjátok mit? Ez az Ádám rendes fiú. Mióta itt van, lett munka, pénz, élet. Nekem már nem remeg a kezem a számla kifizetésekor!
– Így van! – szólt egy asszony. – A férjem is nála dolgozik. Azóta józan. Köszönjük neki!
Egyik szomszéd a másik után csatlakozott. Tibor úgy érezte, egy másik világba csöppent. Egy világba, ahol nem a pénz, hanem a becsület és a közösség számít.
Ekkor érkezett meg a sárga taxi. Tibor sietve beszállt.
– Örülök, hogy jól vagy, fiam – mondta röviden Ádámnak. – És… hogy boldog vagy.
– Köszönöm, apa – felelte Ádám. – És ha egyszer nem csak a baj hoz ide, talán maradj is egy kicsit.
Tibor bólintott, majd a kocsi elporzott a naplementében. A szél szétfújta a csendet, a falu pedig lassan visszatért a maga hétköznapjához.
Utóirat:
Lujza valóban elment a faluból. Hogy hová, senki sem tudja biztosan. Talán új bosszútervet sző. Talán csak végre megpihent.
Ádám és Anna pedig tovább építették kis birodalmukat. Minden tél végén új ház épült. A kislányok iskolába mentek, Ádám már sípályát is építtetett, és új szlogenük született:
„Hörcsögpuszta – ahol a múlt megbékél a jövővel.”