– Majd megszokja – suttogta Zoltán, miközben az asztal alatt megszorította a kezem, és a vacsora alatt az anyja gyakorlatilag úgy tett, mintha nem is léteznék.

De Eleonóra sosem szokott meg. Ahogy nem fogadta el a gyerekeimet sem, Ádámot és Lizát, akik az előző házasságomból születtek.

Soha nem fogom elfelejteni azt az estét, amikor a vasárnapi vacsorán meghallottam, ahogy a konyhában suttog valamit a barátnőjének.

– Ezek a gyerekek még csak nem is az övéi – mondta. – Csak behálózta őt egy kész családdal. Tipikus aranyásó.

Megdermedtem a folyosón, a tányérok remegtek a kezemben.

– Azt hiszi, hogy kihasznállak – zokogtam később Zoltán vállán. – Azt hiszi, csak a pénzed miatt vagyok veled. És nem is tartja Ádámot és Lizát a családod részének.

Zoltán szorosan átölelt.

– Te és a gyerekek vagytok a családom. Pont. Ezt tisztáztam is vele.

És tényleg. Néhány hónap múlva Zoltán vásárolt nekünk egy házat egy szép kertvárosi környéken – jó messze az anyjától. Ádám és Liza boldogok voltak vele, ő pedig sosem próbálta pótolni az apjukat, aki elhagyott, amikor Ádám még bölcsődés volt. Egyszerűen csak ott volt nekik. Igazi társ.

– A Méhecske úr mindig a bal oldalon alszik – jelentette ki Liza egyik este.

– Bal oldal, őrszolgálat – bólogatott komolyan Zoltán. – Nagyon fontos.

Egyik este, ahogy összebújtunk a kanapén, azt mondta:

– Beszéltem anyámmal. Megmondtam neki: vagy elfogadja a családomat, vagy egyáltalán nem lát.

– Köszönöm – súgtam.

– Nem kell köszönnöd. Ez az én döntésem volt.

Eleonóra egy ideig valóban távol maradt. Küldött néhány kellemetlen, semmitmondó szülinapi ajándékot, és karácsonykor is alig beszélt velünk.

Aztán egyik nap minden széthullott.

Épp vacsorát főztem, amikor megcsörrent a telefonom.

– Jó estét, Ön Kiss Léna? – szólalt meg egy férfihang.

– Igen?

– A mentőszolgálattól hívom. A férje, Kiss Zoltán súlyos autóbalesetet szenvedett. Kérem, jöjjön be azonnal a kórházba.

A vezetésre alig emlékszem. Csak az orvos arca maradt meg, ahogy a sürgősségin rám néz.

– Sajnálom. Mindent megtettünk, de...

Zoltán elment. Egy pillanat alatt.

A temetésen Eleonóra szemben ült velünk. Arca hideg és kifejezéstelen volt. A szertartás után odajött hozzánk.

– Ez a te hibád – mondta jéghidegen. – Ha nem sietett volna haza hozzátok, még élne.

Megdermedtem. – Tessék?

– Te csak kihasználtad. A gyerekeid sosem voltak a családjához tartozók.

– De mi voltunk a családja! Szeretett minket!

– Megvezetted őt.