A kinti hideg levegő megcsapta az arcát, de Mariann most nem érezte a csontokig hatoló hideget. Csak a megkönnyebbülést. Azt, hogy végre kimondta mindazt, amit évekig lenyelt.
A parkon át hazafelé ballagva meglátta ismét Panni nénit, aki unokájával hógolyózott. Mariann elmosolyodott. Nem volt benne irigység. Csak csendes elfogadás. Mindenki a maga útját járja. Az ő útja most más volt.
Otthon a konyhában Mariann melegített magának vizet. Ismét megfőzte az utolsó marék teát. De most már nem sírt. Nem sajnálta magát.Tudta, hogy nem várhat csodát. De tudta azt is: megmentette saját magát. Visszavette a hangját, az önbecsülését. Visszavette azt, amit mások próbáltak elvenni tőle – a jogát, hogy érezzen, hogy legyen büszke, hogy ember maradjon.
Mariann nem hívta Andrást. Nem írt neki üzenetet. Nem kopogott többé a lelkének bezárt ajtaján. Minden reggel takarított egy kicsit a lakásban, kitette a régi terítőket, elrendezte az emlékeket a polcokon – a megsárgult fényképeket, az apró emlékeket, amiket évtizedek során gyűjtött.
Az öreg rádió recsegett, ahogy bekapcsolta. Komolyzene szólt, valami lassú, szomorú dallam. Mariann hallgatta, miközben a konyhában egy bögre meleg vizet kortyolgatott, mintha a világ legdrágább italát inná.
Aztán egyik nap csöngettek.
A szíve nagyot dobbant. De nem rohant az ajtóhoz, mint régen. Lassan ment, méltósággal. A kémlelőnyíláson át nézett ki.
András állt ott. Egyedül. A kezében egy kis papírszatyor. Benne valami frissen sült kenyér illata szállt.
Mariann kinyitotta az ajtót. Nem szólt semmit.
András lesütött szemmel átnyújtotta a zacskót.
– Hoztam friss kenyeret, anya. – mondta halkan. – És... teát. Igazit. Nem porból.
Mariann átvette a csomagot. Még akkor sem szólalt meg. Beljebb invitálta a fiát egy bólintással.
András idegesen ült le az asztal mellé. Mariann lassan készített két bögre teát. Az egyikbe tett egy kanálka mézet is – saját magának. Ajándék volt egy szomszédtól.
Csendben ültek.
– Anya... – kezdte András, megtörve a csendet. – Én... tudom, hogy sokáig vak voltam. Hogy azt hittem, majd elintéz mindent a munka, a rohanás... hogy elég, ha néha rád gondolok. De most... látom, mennyire hibáztam.
Mariann nem válaszolt rögtön. Egy korty teát ivott, aztán halk, nyugodt hangon mondta:
– Látni nem elég, András. Tenni kell. Mert a szeretet nem gondolat – tett. Cselekvés. Figyelem.
András bólintott. – Tudom. Ezért vagyok itt. Nem csak most. Mindennap itt akarok lenni. Amennyire csak lehet.
Mariann felnézett rá. A szeme már nem volt szigorú, de nem is lágyult meg teljesen. Az idő sebet hagyott. És azok a sebek nem gyógyulnak be egyetlen kenyérrel vagy teával.
De volt egy szikrányi esély.
– A gyerekek? – kérdezte halkan Mariann.
András kissé bűnbánóan mosolygott.
– Szeretnék elhozni őket hozzád. Megismerniük kell téged. Tudniuk kell, hogy van egy nagymamájuk, aki a világot is odatette volna értük... még akkor is, ha sose kértek belőle.
Mariann szíve megremegett. De a hangja továbbra is szilárd maradt.
– Ha elhozod őket, ne csak látogatásnak tekintsd. Hanem tanításnak. Mutasd meg nekik, hogy a család nem csak akkor fontos, ha jó móka. Hanem akkor is, ha áldozat kell. Ha türelem kell. Ha szeretet kell.
András fejet hajtott.
– Megígérem, anya.
Ekkor Mariann elővett egy régi fényképalbumot. Az asztalra tette.
– Nézd meg velük együtt. – mondta halkan. – Ez a ti történetetek. Nem a pénztárcátok, nem az autótok, nem a lakásotok. Ezek a képek. Ezek a pillanatok.
András lassan lapozni kezdte. Egy kép Mariannról és egy kicsi, mosolygós Andrásról a régi játszótéren. Egy másik, ahol Mariann hófehér kötényben süteményt süt, András pedig lisztes orral nézi.
Őszintén.
Mariann is elmosolyodott.
Az első igazi közös mosolyuk hosszú, hosszú idő óta.
Pár hét múlva...
András rendszeresen látogatta az édesanyját. Hol csak egy óra, hol egy egész délután. A két kis unoka, Petike és Anna is megszokta a nagyi ölelését, a kis történeteit, a forró kakaót és a házilag sütött pogácsát.
Anett – az elején vonakodva – de egy idő után ő is elengedte az ellenérzéseit. Talán mert látta, mennyivel jobban van a férje, amióta kapcsolatot ápol az anyjával. Talán mert rájött: nem veszít semmit, ha ad egy esélyt.
Mariann élete nem lett tökéletes. A fájdalmak megmaradtak. De már nem a magány volt az, ami égette.
A konyhaasztalon mindig volt valami: egy friss vekni kenyér, egy csésze tea, egy pár gyerekrajz a falon.
És Mariann szíve – ami annyiszor majdnem megszakadt – most lassan, óvatosan, de újra elkezdett hinni.
Mert néha nem az számít, hogy mennyit adtál valakinek.
Hanem az, hogy képes vagy-e elengedni a fájdalmat, hogy helyet csinálj annak a kevésnek, ami még visszatérhet.
És néha az a kevés – mindennél többet ér.
A cikknek az eleje!