– Jézusom, de zseniális! – törölte meg a szemét nevetve. – Én is megcsinálhatnám ezt, mit szólnál?

Ránéztem. De nem nevettem.

– Ha valaha ezt teszed velem, Zsolt… – szorítottam meg a kezét –, még ha csak viccből is… azonnal elhagylak. És ez nem poén volt.

– Nyugi, Lilla – ölelt át gyorsan –, hát hogy tennék ilyet veled? Komolyan mondom, ne félj, sose tennék ilyet. Szavadat adom.

Elhittem neki. Akkor még azt hittem, csak egy rossz vicc volt.

Az esküvő napja varázslatosan indult. Pont olyan volt, amilyet megálmodtam. Egy kertben volt az egész, elegáns, mégis családias hangulattal. Meleg nyári délután, illatos virágdíszítés, halk zene. A vendégek mosolyogtak, és ahogy végigsétáltam apukámmal a sorok között, csak arra tudtam gondolni: „Ez az. Ez az életem egyik legszebb napja.”

A ruhámat hat hónapon át tervezték. Krémfehér tüll, kézzel hímzett díszítés a derekán, mély hátkivágás gyöngygombokkal. Egy álom. És minden részlete én voltam.

Volt ott egy kis kerti medence, a terasz szélén. Már előtte is tudtam róla, de nem foglalkoztam vele. A fotós viszont javasolta, hogy pár képet készítsünk a vízparton, amíg a vendégek lassan átmennek a vacsorához. A fény aranyszínben úszott, mintha egy romantikus film jelenete lett volna.

Zsolt odalépett mellém, miközben a fotós a gépét állítgatta.

– Bízol bennem, ugye, szerelmem? – kérdezte halkan, de kicsit túl szélesen vigyorogva.

– Természetesen. – mosolyogtam rá. – Megbeszéltük, emlékszel? Nincsenek meglepetések.

És tényleg hittem neki. Egy pillanatig sem gyanakodtam.

A fotós beállított bennünket egy romantikus „dip shot” pózhoz – tudod, amikor a férfi finoman hátradönti a nőt, és megörökítik a nevetést, a pillanatot. Már majdnem kész volt a kép…

…amikor Zsolt hirtelen elengedett.

Teljesen szándékosan.

Nem csúszott meg. Nem volt egyensúlyvesztés. Csak... hirtelen ott nem volt már a keze. És én zuhanni kezdtem.

Bele a hideg vízbe.

A levegő kiszaladt belőlem, a ruha rám tekeredett, húzott lefelé, míg végül erőlködve törtem a felszínre. A sminkem elkenődött, a hajam szétázott, a ruhám szinte szétfoszlott. Mint egy vízbe esett álom.

És Zsolt?

Nevetett. Hangosan.

– Ez virális lesz, srácok! – kiáltotta a tanúknak, akikkel pacsizott. – Eszméletlen jelenet volt, nem?

Megdöbbentem. Mindenki megdöbbent. A fotós sem kattintott tovább. A vendégek egy pillanatra dermedten figyeltek.

És én... csak lebegtem a víz felszínén, lassan kezdtem felfogni, mi is történt valójában. Ahogy néztem Zsolt arcát, amint nevetve ünnepelte saját poénját… valami eltört bennem. Nem nagy robajjal. Inkább egy halkan záródó ajtó hangja volt. Egy felismerésé, hogy amit hittem, ami biztonságos volt, valójában sosem létezett.

Aztán meghallottam egy hangot. Nyugodt, szilárd, ismerős.

– Lilla, gyere, kincsem – szólt apám.

A hang irányába fordultam. Ott állt a medence szélén, már átvágott a csendes vendégsoron. Nem nézett Zsoltra. Senki másra sem. Csak rám.

Szó nélkül levette az öltönyzakóját, leguggolt, és a kezét nyújtotta felém. Nem gondolkodtam. Megragadtam.

Mert a valódi bizalom ilyen. Csendes. De mindig ott van, amikor kell.

Apám óvatosan húzott ki a vízből, rám terítette a zakóját. Nehéz volt, meleg, biztonságos. Mint egy bástya. Végigsimított a hajamon, félretett egy vizes tincset az arcomból, és csak nézett. Rám. Nem kérdezett semmit. Csak jelen volt.

– Elég volt – mondta csendesen, de olyan erővel, amitől mindenki hallgatott.

– Neki is, neked is – tette hozzá, most már Zsoltra nézve.

A vendégek nem szóltak. Még csak nem is sóhajtottak. A levegő sűrű volt a csendtől.

Az esküvő hátralévő részét azonnal lefújtuk. Anyám beszélt a helyszín vezetőjével, alig húsz perc múlva a személyzet elkezdte leszedni az asztalokat.

Én visszamentem a menyasszonyi öltözőbe, átöltöztem egy melegítőbe. A szétázott ruhát odaadtam egy segítőkész alkalmazottnak, aki csak szomorúan nézett rám.

Zsolt szülei próbáltak odamenni a szüleimhez. De nem jutottak messzire. Apám és anyám csak némán álltak. Egy fejrázás. Semmi több. Nem volt veszekedés. Nem volt magyarázkodás.

Csak a vég. Egy kapcsolaté, amit nem lehetett megmenteni.