— Te… ki a fene vagy?! — nyögte ki végül a menedzser, miközben döbbenten bámulta a nőt, akit tíz perce még alig méltatott egy pillantással.

Izabell felemelte tekintetét, és nyugodtan, kissé szomorkás mosollyal nézett rá. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha valamit fontolgatna, aztán csak ennyit mondott:

— Csak valaki, aki szeret főzni.

A többiek némán álltak körülötte. A séf, aki eddig mindenkit dirigált, most tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy Izabell úgy forgatta a serpenyőt, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. A hús tökéletesen pirult, a szósz selymes volt, a zöldségek megőrülték a színüket és roppanósságukat.

A pincérek szinte versenyeztek, hogy ki vihesse ki a tányérokat. Az illatok elárasztották az éttermet. A vendégek, akik még fél órája türelmetlenül dobolták az ujjaikat az asztalon, most elnémulva ízlelgették az ételt. Egy idős úr letette a villáját, és halkan csak annyit mondott:

— Ez… ez pont olyan, mint amit anyám csinált, mikor még gyerek voltam…

A menedzser kábán nézett körbe, aztán vissza Izabellre.

— Te… valami szakács vagy? Vagy… tanultál valahol?

Izabell elmosolyodott, letette a spatulát, és megtörölte a kezét egy konyharuhában.

— Hát… igen. Valamennyire.

Ekkor az egyik fiatalabb szakács, aki közben a telefonját nyomkodta, hirtelen felkapta a fejét.

— Te jó ég… — suttogta. — Én tudom, ki ez… Ez… Ez nem lehet…

— Ki? — kérdezte valaki.

— Izabell Fournier. Három Michelin-csillagos séf! Ő vezette azt a francia éttermet Párizsban, ami mindig teltházas volt! Ahol hónapokkal előre kellett foglalni!

Mindenki elhallgatott. A menedzsernek elakadt a szava.

— De… de mit keresel itt?! Miért nem mondtad, hogy te vagy AZ az Izabell?!

A nő egy pillanatra elkomolyodott, aztán vállat vont.

— Mert nem ezért jöttem. Nyaralni akartam. Kikapcsolódni. Egy kis falusi panzióban szálltam meg itt a közelben, és hallottam, hogy bajban vagytok. Gondoltam, beugrom segíteni.

A séf, aki eddig mindenkit utasítgatott, most tisztelettel biccentett felé.

— Azt hiszem… azóta nem láttam ilyet, mióta tanuló voltam. Amit te csináltál… az nem főzés volt, hanem… varázslat.

Izabell elmosolyodott.

— Az étel akkor jó, ha emlékeztet valamire. Egy érzésre, egy helyre, egy emberre. Nem kell túlbonyolítani. Csak szívből kell csinálni.

A menedzser hirtelen odalépett hozzá, most már egészen más hangnemben.

— Nézd… ha bármikor visszajönnél… vagy maradnál… akár csak pár hétig… Mi… mi mindent elrendeznénk! Akármit kérsz!

Izabell nevetett.

— Ne aggódj. Most már úgyis minden rendben lesz. Ti is tudtok főzni. Csak kellett egy kis emlékeztető.

Ezzel levette a kötényét, gondosan összehajtogatta, és letette a pultra.

— Köszönöm, hogy hagytátok, hogy újra kicsit az legyek, aki voltam. De most ideje mennem.

A séf bólintott, és tisztelettel nyújtotta felé a kezét.

— Köszönjük, hogy megmutattad, mi az igazi mesterség. Ezt sosem felejtjük el.

Izabell megrázta a kezét, aztán kilépett a konyhából, ahogy bejött: csendesen, szerényen, alig észrevehetően. De amit maga után hagyott, az maradandó volt. A konyhában más lett a hangulat. A csapat figyelt egymásra, az ízek összeértek, és mindenki egy kicsit jobb lett, mint aznap reggel.

Néhány nappal később, egy gasztroblogger cikk jelent meg:
„Névtelen istennő egy vidéki étteremben – három csillag egy estére”
A fotón csak egy női kéz látszott, ahogy egy színes, tökéletesen komponált tányért tesz le a pultra.

És lent, egy komment:
„Nem tudom, ki volt ő. De remélem, visszajön.”

Izabell pedig, valahol az országút mentén egy kis piacon, épp fügét válogatott. És mosolygott. Mert tudta: néha elég egy este, hogy emlékezzen, ki is ő valójában.